„Amikor az elme csendes, önmagunkat a tiszta tanúként ismerjük fel. Visszavonulunk a tapasztalatból és annak tapasztalójából, és a kettő között és fölött álló tiszta, legfelsőbb tudatossággá válunk. Továbbra is megmarad az önazonosság alapján önmagát valaminek képzelő személyiség: ‟én ez vagyok, én az vagyok‟, de csupán az objektív világ részeként. A tanúval való önazonosulása megszakad.”
Srí Nisargadatta Maharaj
